A múlton felülkerekedik a jövő

Sziasztok!!! Meghoztam az első fejezetet:D Remélem tetszeni fog és követni fogjátok Emily történetét. Ez az első fejezet ebből a sztoriból és egy elég hosszú fejezetet hoztam nektek. És igazság szerint nem tudom milyen lett ezért kérlek komizzatok.Köszönöm és Jó Olvasást.:)

*********************************************

A nevem Emily Sanders.17 éves vagyok.Az életem nemrég gyökerestül megváltozott, igaz  már előtte se volt átlagos.Sose voltam átlagos gyerek. Telepata vagyok mióta az eszemet tudom.Bárkinek hallom a gondolatát, olykor képeket is látok.A szüleim sajnos nem nagyon tudták elviselni a képességemet, ezért megtanultam egy kicsit kontrollálni. Család, barátok,tanárok fejébe nem hallgatok, igaz ez elég nehéz.Általában a fülemben bömböltetem egész nap a zenét a zenét, hogy ne tudjak figyelni az elkényeztetett libák és  beképzelt pasik gondolataira.Régen amikor még a szüleimmel laktam minden nap azon kellett erőlködnöm, hogy véletlen se halljam meg a gondolataikat.Nem azért mert rám parancsolták, hanem azért, mert nem érdekelt milyen szörnyű mutánsnak tartanak.Sose voltak kedvesek hozzám, mindig is én voltam a fekete bárány a családban.Amikor az "egész" család elment vakációzni, engem kidobtak a nagyinál és ők mentek. Engem ez igazából nem is agyon zavart, mert egyedül Eve, a nagymamám értett meg igazán.Régen ő is telepata volt, de miután meghalt a nagypapa olyan sokk érte, hogy elveszett a képessége.Az eddigi életemet nagyon megnehezítette ez a képesség. Az iskolában elég nehezen illeszkedtem be, mindenki őrültnek tartott vagy bolondak nézett. A titkomat igazából senki se tudta, csak sejthették, hogy valami nem kóser velem. Másodéves  gimnazista voltam amikor elszakadt nálam a cérna.Volt egy kisebb balesetem, de a szüleim mit sem törődtek velem. Halló hát ilyen egy szülő??? Nem hiszem. Ameddig otthon lábadoztam, titokban összepakoltam a cuccaimat, megvettem a repülő jegyemet és szóltam a nagyinak a történtekről.Végre kész voltam mindennel, teljesen egészséges voltam így a szüleim és a testvéreim elé álltam.Megmondtam, hogy elköltözöm és nem jövök vissza soha. Őszintén szólva elég jól fogadták, de persze mit is vártam. Apám kitagadott és azt mondta, hogy soha többé nem akar látni.Ez az érzés kölcsönös volt. Most, hogy mindent lerendeztem boldogan indultam a repülőtérre.Most éppen a repülőn ülök és azon agyalok vajon milyen élet vár ott rám. Azt tudom ,hogy jobb, mint itt, de vajon milyen. Nagyit szerencsére nem zavarja a képességem, úgyhogy nem kell kordában tartanom majd. Egyesek áldásnak, mások átoknak tartják. Én nekem eddig az utóbbi volt. Lassan megérkezek Forksba. Forks egy kisváros. Majdnem mindig esik az eső és borult az ég. A lakossága hát... mit is mondjak...4432 fő. Végre egy kis nyugi:P Nagyi azt mondta kijön elém kocsival a reptérre. Már csak 1 óra volt hátra az útból. A fejemet hátradöntöttem a széktámlájának, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat amiben épp az egyik kedvenc számom szólt. A szememet szép lassan lehunytam és csak a zene hangos lüktetésére figyeltem. Az agyam azon gondolkozott megint, hogy mi vár rám Forksba. Milyen lesz az új suli, és az új emberek. Biztos lesznek itt is elkényeztetett kis hercegnők, stréberek, profi sportolók, normálisak és persze helyes pasik:P Azon is sokat gondolkoztam, hogy anyáék mit csinálhatnak. Vajon hiányzom nekik? Vagy örülnek, hogy megszabadultak tőlem?Nem tudom, de már nem is érdekel. Mostantól csak a jövőre fogok koncentrálni.


A gép pár másodperc múlva landol. Egy apró rázkódást lehetett csak érezni a földet éréskor. Lassan  én is leballagtam a lépcsőn azután a sok ember után. Szememmel keresgéltem jó öreg nagymamám arcát, de hiába, nem láttam sehol.Biztosan elől vár - gondoltam magamban. Nyugodt tempóban bementem a váró terembe hátha megpillantom, de semmi. Egy kicsit kezdtem ideges lenni. Hol lehet? Egy fiút pillantottam, meg aki épp most rohant be a főkapun egyenesen az érkező jártatokat kémleli. Nem álltam messze tőle így hallottam amint szidkozódik.

- A francba Eve meg fog ölni. Miért pont most kellett defektet kapnom. Ilyen nincs. - ostromolta magát a fiú. Egész helyes volt. A haja aranybarnás volt, a szemei gyönyörű zöldes árnyalatban pompáztak, és az a száj oh istenem. Állj! Emily mit csinálsz? Most jelenleg nem ezért vagy itt. Várjunk csak az előbb azt mondta,hogy Eve.Nem kellett sok idő ahhoz, hogy leessen mit is akar ez jelenteni. Na de jó, nagyi már megint felcsapott kerítőnőnek.- gondoltam és megforgattam a szemeimet. De ami tény az tény van ízlése az öregnekXD Lassan odaléptem a fiúhoz és barátságosan megszólítottam.

- Szia! Ne haragudj, de az előbb nem Eve Sanders nevét említetted?!- kérdeztem miközben megfigyeltem arcának minden szegletét. Tökéletes volt, maga az édenkert. És amikor lágy ajkait beszédre nyitottam megbódított édeskés, ellenállhatatlan lehellete.

- De igen. Mié....-akarta volna kérdezni, de ekkor a szeme felragyogott és a szája felfelé kerekedett.- Mond, hogy te vagy Emily.- kérlelte nagyon aranyosan.

- Én vagyok, személyesen.- mondtam mosolyogva. Volt valami ismerős ebben a fiúban. Ismerős, de még is ismeretlen.

- Hála az égnek meg vagy.- mondta lágy búgó hangján.- Azt hittem egyedül indultál el- folytatta. Volt egy percnyi néma csend, de nem kínos inkább kíváncsi csend. Mindketten egymás tekintetét lestük, egymás arcát vizsgáltuk. Én törtem meg ezt a szép pillanatot.

- Megtudhatnám kit is küldött a nagymamám magahelyett?- kérdeztem illedelmesen.

- Ohh persze, ne haragudj. A nevem Daniel Black, de szólíts nyugodtan Dannek- ajánlotta fel és kezetráztunk.

- Rendben. Te pedig Emnek. - mondtam  kicsit megszeppenve.

- Mgtiszteltetés.- modta hízelegve és kezetcsókolt. Ettől teljesen elpirúltam. Hol él ő a 19. században? Na mindegy. Udvariasan elkérte a csomagjaimat és lassan elindultunk.

- Mennyi cuccot hoztál te. - mondta kicsit gúnyolódva, de engem cseppet sem sértett meg vele.

- Nem sokat, csak annyit amennyi kell- mondtam és elnevettem magam. Nem értem mit nyafog, hisz meg se kottyan neki ez a 3 bőrönd. - Lehet, hogy kicsit tényleg sok mindent hoztam- mondtam kuncogva.

- Nem lehet... hanem biztos - mondta. Erős és izmos volt, de egy idő után már neki is fejtörést okoznak ezek a nagy táskák.Ha a házhoz érünk ezt még meg köszönnöm nagyinak:P

Amikor kiértünk én azt hittem elakad a lélekzetem. Egy Hummer várt minket a járdánál.A lábam földbegyökrezett.

-Nem jössz? - kérdezte Dan.

-De.. csak.... ez a tiéd?!- kérdeztem.

- Aha.. ő az én picikém.-mondta és megpuszilta a kocsot.

- Nagyon jó járgány- ismertem el.

- Tudom.- mondta ellenállhatatlan félmosollyal.

Bedobta hátra a bőröndöket és beszálltunk. Mjadnem el felejtettem. Nem Forksba hanem Port Angeles-be száált le a gépünk. Gőzöm sincs miért hittem azt hogy Forksba, hosz az egy kis város. Oda nem építenének repteret.Forks kb. 20 percnyire volt Port Angeles-től. Gyorsan beértünk a városba, főleg Dan vezetésistílusával. Mindenki megbámulta a csodajárgányt.

- Látom nem sűrűn jársz ezzel a városba. - mondtam.

- Hát nem. - ismerte be.

- Hová megyünk?- kérdeztem kíváncsian. Mégis jobb ha tudja az ember hova visznek. A végén még elrabolnak vagy ilyesmi.

- Hát haza.- mondta. Nem értette miért kérdeztem ezt ezért újra feltettem csak kicst máshogy.

- Azt tudom. De hova? Helyileg.- kérdeztem.

- Jaa... a La Push-i tengerparton lakunk- mondta. Végre megvilágosodott. Hallelúja.

- Te is ott laksz? - kérdeztem.

- Igen, pár házzal arrébb.- mondta mosolyogva.

- Az jó- mondta és beleharaptam az ajkama, hogy leplezzem örömteli mosolyomat. - Tényleg a tengerparton lakunk? Ez tök jó.

- Igen az, főleg ilyenkor nyáron. Csak kimegyünk az ajtón és belecsobbanunk a tengerbe.- mondta mosolyogva és rám nézett. Tekintetünk összetalálkozott és nem is nagyon engedtük el egymásét. Olyan furcsa volt Dan. Nem hallottam tisztán a gondolatait, csak néha tudtam elcsípni valami kis gondolatfoszlányt. Igazából jó volt ez a csönd, de azonban fusztráló is.

- Jujj, de jó:D- mondtam rettentő boldogan.- Egyre jobban tetszik ez a hely. -jelentettem ki és Dan re mosolyogtam. dan megint azt az édes félmosolyát vette be amitőm mentem lehidalok.Várjunk csak hallok valamit.De jó most elkaptam egy gondolatot.

" Remélem miattam is"

Igen. Miattad is.- gondoltam magamba. Most mindketten átadtuk magunkat a gondolatainknak és néma csendben ültünk. Én a tájat lestem, míg Dan az utat figyelte.Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy vajon miért nem hallom Dan gondolatait. Néha hallom, néha nem. Olyan furcsa ez az egész.Igazából nagyon jó volt a nyugalom. Dan valahogy nagyon vonzott. Olyan édes amikor gondolkozik valamin.Biztos azért kedvelem ennyire, mert nem hallom jól a gondolatait. De nem, ha hallanám szerintem akkor is bejönne.Végre megérkeztünk. Gyönyörű volt a táj. Pont olyan, mint amilyenre emlékeztem kiskoromból.A tenger tényleg csak pár méterre volt. Egy erdő el mellettünk. Azon az úton jöttünk most is. Mikor kocsival száguldottunk nem sokat láttam az erdőből, de bőven lesz még időm megnézni. A házak 10-20 méterekre álltak egymástól. A miénk volt legmesszebb a többiekétől és a legközelebb az erdőhöz. A tengerpart homokos volt. Valami megint beugrott kiskoromból. Sokat játszottam itt egy fiúval. De az már régen volt, ki emlékszik már rá.
Kiszálltunk a kocsiból és a ház felé indultam. Addig Dan kivette acsomagtartóból a cuccaimat. A ház  lépcsőjéről kedves nagymamám trappolt le.

- Emily ... Drága Emilym. Örül a szívem, hogy lát.- mondta és megölelt. - De rég láttalak, hogy megnőttél- csodálkozott jó öreg nagymamám.Őszintén szólva gőzöm sincs hány éves lehet a szipirtyó, de az biztos, hogy minél öregebb annál jobban imádom.

- Szia nagyi! Annyira hiányoztál. Hát igen. Miért mit hittél, hogy ennyi idősen is az a pici tündérke maradok.- mondtam nevetve és én is megöleltem.Nagyi eltolt magától és rám nézett.

- Mennyi idős is vagy kedveském?- kérdezte. Látszik, szenilis az öregXD vagy csak megint játssza a kerítőnő szerepét.

- Ajj nagyi, hát ezt se tudod.

- Bocs drágám, de úgy repülnek az idők.- mondta huncut mosolyával.Dan halkan kuncogott miközben becsukta a csomagtartót.

- 17 vagyok.- mondta büszkefejjel:P

- Azta. Már kész nővé csperedtél.- mondta nagyi. Én erre csak elpirultam. A szemem sarkából láttam, hogy Dan méregetve néz.Erre mégjobban elpirultam. Dan megfogta a bőröndöket és bevitte őket a házba. Végre kettesben maradtunk.

- Na jó, hogy Dan ment eléd és nem én?- kérdezte szaftos pletykára éhezve.

- Félig igen, félig nem - mondtam.

- Olyan helyes fiú lett. - mondta és elindultunk be a házba.Kikerekedett szemmel néztem nagyira.Mint egy tini lány úgy viselkedik.

- Mikre nem figyelsz te..- mondtam felhúzott szemöldökve, de mosolyogva.

- Miért .. te nem vetted észre?!- nézett rám értetlenkedve.

- Nem.. mivel nem ismerem.- mondtam.

- Na ezt nem hittem volna...- mondta szomorúan.

- Mit?

- Hogy elfelejted a gyerekkori legjobb barátodat.- mondta és besietett a házba.